A káosz a fejemben

Azt hiszem, egy kicsit takarítanom kell. A szobám tiszta rumli, mindenütt nyári emlékek s frissen vasalt ruhák, itt-ott még valami kavics, Dunapartról vagy éppen csak kinn a kertből, mindenütt félig kipakolt táskák. Cetlik milliói, nevek, telefonszámok, szmájlik, szivecskék... Sok-sok befejezetlen gondolat, elkezdett levél, rímes szösszenet. És rettenetes káosz a fejemben.

Nem tudom, mit akarok, de még csak azzal sem vagyok tisztában, mit nem. Azt hiszem, megfogadok egy-két jótanácsot, amit adott a nyár. Azt hiszem, hagyom, hogy az idő hozza a megoldásokat. Hagyom a dolgokat történni.

Milyen is vagyok? A nyár alatt számtalan maszkot vettem fel. Mindenkinek valakije voltam. Hol barát, hol lelkitárs, hol szerető, hol múzsa. Voltam végzet asszonya és védtelen kislány. Mindig önmagam voltam. Mindig egy kicsit más.

S most, hogy elérkezett az enyhe nyárutói depresszió, azt hiszem, csak az ősz oldhatja fel a káoszt a fejemben. Hulló levelekkel kitisztulnak a gondolatok, rendszereződnek az élmények, visszajönnek a mindennapok. Az életem forgatókönyve napról napra íródik, újra és újra kezdem el. Minden nap egy új esély - rendbehozni valamit, vagy éppen csak kitakarítani a szobám.

Elmúlt már ez a nyár. Hagyom. Valami újat kezdek el.