Mexikói benzinkút mellett

Néha úgy érzem, a szívem magányos telefonfülke. Valahol a senki földjén, egy mexikói benzinkút mellett. Aki arra jár, betér, bedob egy érmét, telefonál. Legtöbben sosem jönnek vissza. Néhányan tovább beszélnek. Visszajönnek, aztán egyre kevesebbet telefonálnak, míg végül eltűnnek. Ha egyszer megint arra járnak, tudják, hogy ott a telefonfülke, megint bedobnak egy érmét.

A közelben lehet egy motel. Munkásszálló. Néha, talán amikor érik a gyümölcs, van, aki naponta telefonál. Akad, aki két gyümölcsszezon között is marad.

Olyan is van, aki csak tárcsáz. Érmét nem dobál, sőt, gyakran csak elmegy a fülke előtt, meg-meg áll, tovább megy.

Van, aki csak az eső elől menekül. Vagy a prérifarkastól.

Néhányan nagy szombréróban körbeállják a fülkét és lehugyozzák...

Legtöbb napon a telefonfülke csak úgy áll. Vár, készen arra, hogy egy betérő bedobjon egy érmét és tárcsázzon. Mindegy, meddig telefonál...

Mindig akad aztán egy telefonszám, ami a telefonfülkébe van táplálva. Tárcsázza magányában, örömében, bánatában. Néha felveszed. Néha meg hagyod kicsengeni...