Egy rossz nap

Szerintem ez volt a hetemnek jussa. Az előzmények homályosak, mert a következményeket sem tudom még.
Minden úgy kezdődött, hogy tusoltam. Valami marha mozdulat mentén úgy maradtam a kádban, hogy igazából megértettem a nyolcvan éves nénik panaszait! Becsípődés - elkönyveltem - majd elmúlik! Gondoltam. De ahogy múlt a nap, az én fájdalmaim egyre erősebbek lettek. Ilyenkor persze mindenki okos és mindenki mást mond, általában egymásnak ellentétesen. Nem tudtam, mit csináljak, kire hallgassak, de a két legextrémebb tanácsot fogadtam meg: szarjam le, vegyek be egy fájdalomcsillapítót s majd holnapra elmúlik és a másik, hogy menjek el orvoshoz. Bevettem hát a fájdalomcsillapítót, na ez nagy luxusnak számít nálam, fogalmam sem volt, mit szól rá a szervezetem. Annyit szólt, hogy kaptam ezért egy allergiás reakciót. Erre bevettem az allergia-elleni gyógyszert, az elsőfázisút, még rosszabb lett. Valahol itt kezdődött a sírhatnékom. Annyi mindent elterveztem, s nem voltam semmire sem képes. (egyesek talán emlékeznek, amikor egyszer bál előtt fájt a fogam - na ez egy olyan állapot volt) Miután be kellett látnom, hogy ez már nem vicces, bele hagytam magam tuszkolni az érkező autóba s menés doki.
Nem olyan egyszerű ám kezdeni valamit egy fájós bordaközzel délutáni kisvárosunkban. A körzeti orvos nem rendel, a mentő nem jön ki, hisz tudok járni, s az intenzíven csak két óra múlva kezdenek...és egyébként is, oda sétáljak el? Meg kellett várnom az autót s a sofőrt, én nem lettem volna képes vezetni. Annyira fájt, hogy bőgtem, de az aranyos doktor bácsi leordított, mi a fenét rinyálok, nagy lány vagyok már. Jól van, gondoltam... Elment a kedvem az egésztől. Nem volt elég a mindenféle bajom, kiderült, hogy igazából nem is érdeklem őket, s ezért nem is fogom megtudni, mi a bajom. Röntgen? Kisasszony, az minek? A bordabajokat úgy sem látni rajta rendesen... Ja, hogy van erre egy injekció is. Hát azt nem nekem találták ki. Döntenem kellett: bevállaljam akkor is, ha nem biztos segít és egy újabb allergiás reakciót okoz? A hazautat választottam. Aggódó anyukám elszaladt még patikába, kért erre legalább valami kenőcsöt, ami elég nehéz feladat lehetett, ha nem tudja, mi pontosan a bajom. Hiába tudja a lelkem, hogy gyógyszermérgezésekkel szenvedek, valahogy nem jutott eszébe megkérdezni, mit tartalmaz. Nos, ezt sem nekem találták ki - nem baj, jó lesz majd apu térdjére!
Estére valahogy jobban lettem, kedves apukám megszegve mindenki tanácsát, hogy csak ne nyomogassátok! belekezdett és vagy ez segített, vagy az együltemben ülés huzamosabb ideig, nem tudom, mindegy, jobban vagyok.
Nem leszek HP és nem csinálok botrányt, de ezek után sajnos már nem mondhatom ki büszkén, mint eddig: ja, hogy milyenek az itteni orvosok? Szerencsére nem tudom...
Most már megtudtam én is. S legyen áldott minden nap, mikor két lábra ugrok ki az ágyból és a tusolóból is és egyszer sem mondom: fáj. Megáldotta azért a betyár ezt a napot is, lehetett volna még ennél rosszabb: ha belegondolok, hogy miközben tüsszögök és mozgóképtelen vagyok, fosásom lett volna....